A Grand Bazaartól a Grand Finalig

Hű. A tegnapi, egyben utolsó nap annyira eseménydús volt, hogy még a napi szakrális szertartásként kezelt blogposztírás sem fért bele, márpedig nem hagyhatjuk lezárás nélkül a katarzisra váró nagyközönséget, úgyhogy most sürgősen mindent bepótlunk.

A napi prognózis szerint a mindent eldöntő, nagy utolsó zárónap délelőttjén Eszter és a fiúk fürdőztek volna, miközben Balázs a halálosan izgalmas Tournament Committee Meetingen a jelenlétével növeli az esemény fényét teljesíti súlyos kötelességét. Ebből annyi volt igaz, hogy Balázs valóban korábban kelt, valóban teljesen egyedül reggelizett, és valóban beült a meetingre, azonban 11 óra tájékán Eszter vad SMS-hadjáratban valahogy mégis meggyőzte, hogy hagyja ott a török szervezést nagyban szapuló csapatképviselőket, és tartson inkább velük Antalya belvárosába, aminek addig - bármilyen hihetetlen - még a közelében sem jártunk. Ennek megfelelően Balázs úgy döntött, a debate-es mini-ENSZ-gyűlés nélküle is elboldogul/elháborog, és Eszterrel és Ádámmal karöltve nekivágott a napi kalandnak. (A fiúk másik két harmada pedig nyilván fürdőzött, hogy ígéretünk teljesülhessen.)

Az első dolog, amivel meg kellett küzdeni, a buszmegálló megtalálása volt a hotelt szelíden körülölelő kevésbé szelíd sittes építési telkek közepette. De amikor elment mellettünk a busz, kiderült, hogy a megálló helyszíne mindig relatív, és a potenciális utasokhoz igazodik, vagyis nekünk is csak dudáltak, aztán felmászhattunk és utazhattunk. Majdnem egy órába telt, mire beértünk, de nagyon megérte. Volt vagy 25 fok, nyári hangulat, napsütés, rövidujjú, és egy igencsak szépre (ha nem is nagyra) sikerült belváros, bónusz tengerparttal és távoli havas csúcsokkal megspékelve.

Termékminta.

Jártunk egyet körbe, megnéztük, amit érdemes, aztán vettünk egy nagy levegőt, és bevetettük magunkat a bazár sötét sikátoraiba. Namost, a bazárban lévő árusok valószínűleg mind zugnyelvészek, mert ilyen bizonyossággal senki más nem állapítja meg pusztán a hanglejtésünk és -monotonitásunk alapján már messziről, hogy "madzsar?". Továbbá kétségtelen az is, hogy hiába nevezi magát a nyugat fogyasztói társadalomnak, nagyon is elbújhat Törökország mellett, ahol a random árus konkrétan utánunk fut, hogy ugyan vásároljunk már valamit, ha már véletlenül az ő irányába tévedt egy óvatlan pillanatban a tekintetünk. Mindez ellenben remek alkalom gyakorolni, hogyan is kell elegáns kézmozdulattal és minél kevesebb erőt kifejtve leinteni, akit épp le kell (sokéves debate-hagyomány, nekünk még tanulni kell) - legyen az az ellenfél POI-ra felálló vitázója vagy az eladhatnékkal küzdő árus. Azért csak túléltük a dolgot, néhány ízléstelen mágnes, eredeti Burberry-kendő és egy autentikus Real Madrid-sál árán. Lesétáltunk továbbá a parthoz, ahol elénk tárult a blog háttereként is szolgáló kilátás, illetve készült egy csoportkép, amelyen azonban kevésbé lettünk vállalhatóak, mint a hátunk mögötti táj. Madárka ellenben fotogénebb volt, mint valaha - mint Eszter megállapította, jót tett neki a sok pihenés a hotelszoba asztalán.

Mindezek után ebédet is sikerült találnunk olyan helyen, ahol nem másznak az arcunkba evés közben (döner elvitelre, avagy éljen az echte török in-country experience *kikacsintás Eszternek*), és az öreg bácsival folytatott pozícióharcot is megnyertük a sétány melletti padért, úgyhogy kényelmesen meg is ehettük az egészet - sőt, még a belvárosi túrát lezáró újabb vakmerő bazárkört is túléltük, úgyhogy igazán sikerként könyvelhettük el a napot, majd visszadöcögtünk a hotelba.

A hotelból aztán a komplett WSDC-népesség átdöcögött a gigantikus luxushotelsorban néhány telekkel arrébb található Delphin Imperial szállóba, ami a záróvacsora és a döntő helyszíne volt, továbbá - mint azt Patriktól megtudhattuk - szánalmas módon utánozta Las Vegast. A nagyobb gondok sajnos ismét csak a szervezéssel voltak. Ott kezdődött minden, hogy nem kezdődött semmi, és jó másfél óra késéssel indult el a vita. És akkor még nem is szóltunk a vacsoráról. De kezdjük a vitával, ami tehát eldöntötte, hogy a nyolcszoros győztes, nagyágyú, csendes gyilkos ausztrálok avagy a másodszoros résztvevő, underdog, joggal (kivéve Ádám szerint) übernépszerű szváziföldiek viszik el a világbajnoknak járó kupát.

A döntő motionje prepared volt, azaz már a tournament előtt lehetett tudni. De persze mint azt az előbbiek alapján már sejthettük, Szváziföld nem készült fel előre belőle (honnan is tudhatták volna, hogy bejutnak), így a döntőt megelőző éjszakán, különböző baráti angolszász csapatok segítségével rakták össze az egész case-jüket. (Azért erre van példa máshol is, Szingapúr például babonából nem készült előre - végül nem is lett rá szükség.) Ausztráliával kapcsolatban ellenben az a gyanúnk, hogy alapos kutatómunkát végeztek (amely azonban mégsem volt elég alapos helyenként - na majd mindjárt kifejtjük). A motion tehát így szólt: This House believes that Turkey is better off outside the European Union. Vagyis egy afrikai és egy óceániai csapat vitázott arról, hogy egy Ázsia és Európa határán lévő országnak van-e helye az Európai Unióban. Aki eddig nem érezte, hogy mennyire nemzetközi közösségben van, annak itt volt az alkalom.

A vitán Ausztrália képviselte a támogató oldalt, azaz ők érveltek amellett, hogy Törökországnak jobb az EU-n kívül, míg Szváziföld az ország uniós csatlakozásának előnyeit bizonygatta. Az ausztrálok nagyon keményen tolták: felhoztak demográfiai egyenlőtlenséget, külpolitikai hatalomvesztést, gazdasági elemzést és eurózónát egyaránt, a szváziak ellenben kitartottak amellett, hogy a megtorpanás helyett az ugyanilyen szempontokból mindkét fél számára előnyös haladást kellene választani a csatlakozással. Az afrikai csapat mindezt nagyon meggyőzően tette - a retorikai készségeik tényleg lenyűgözőek -, de érződött a vitán, hogy Ausztrália egy-két helyen bizony megfogta az ellenfelet: ilyen volt például a külpolitika kérdése, amire Szváziföldnek nem volt válasza. A kérdések másik részében egyébként kiegyensúlyozott volt a küzdelem, de ez részben annak is köszönhető volt, hogy igazán mély magyarázatok és elemzések helyett a csapatok néhol feltételezésekre és általánosításokra támaszkodtak az érveikben - így intézték el például Romániát "holokauszttagadó nemzet" címkével, vagy beszéltek az euróövezeti csatlakozásról, mint opcióról, mikor az a feltételek teljesülése esetén kötelező. Ettől eltekintve viszont igen összetett területek is szóba kerültek, a ciprusi konfliktustól kezdve az idősödő társadalomig. Szváziföldnek volt egyébként egy remek hasonlata arról, hogy Harry (jelen esetben Törökország) nem csak egyedül érvényesült, hanem Hermione is segítette, szemben Voldemort esetével, aki önmagában gonosz. Az ausztrálok zseniális válasza erre az volt, hogy ez lehet, hogy így van, de a jelen vitában a fiatal, muszlim Harry egy idősödő, keresztény Hermionéval próbálna frigyre lépni, ami nyilvánvalóan nem működne.

A vita végeztével általános volt a vélekedés, hogy helyreállt a szokott rend, és Ausztrália minden gond nélkül behúzza az újabb világbajnoki győzelmét. Ezzel csak az volt a baj, hogy a szváziak szingapúri elődöntőjén pont ugyanezt éreztük, aztán mégsem így történt. Arra azonban, hogy megtudjuk a döntést, még nagyon sokat kellett várni, ugyanis következett előtte a vacsora, és, nos, a jelenlévő mintegy 500 emberre hiába volt egy nagy és tágas terem, ételt csak egy asztalsornál lehetett szedni, ami hogy, hogy nem, az egész termet átívelő sort eredményezett. De csak kivártuk a sorunkat (ahhoz képest nem volt annyira laktató a menü), és közben jót beszélgettünk a velünk szemben ülő kedves kuvaiti delegációval, majd végül elérkeztünk az eredményhirdetéshez is.

A végső verdikt szerint pedig... Ausztrália lett a 2013-as világbajnok, 9-0-s bírói megoszlással, ami azért igencsak meggyőző. Szváziföld ezzel együtt nagyszerű beszédet mondott a vesztes jogán, megköszönve minden baráti csapatnak a nekik nyújtott segítséget, és gratulálva Ausztráliának. Hihetetlen és nagyszerű történet idén az övék (még mindig meg kell majd kérdeznünk őket, hogy mi a titkuk), de ezt a győzelmet megérdemelték az ausztrálok. Legalább lesz jövőre is izgalom meg bosszúvágy. (Ismételjük: nagyon szívesen ott lennénk mi is tulajdonképpen.)

Kiosztottak még az este során rengeteg más díjat is. A legjobb ESL (English as a second language, azaz nem angol anyanyelvű, de angol tanítási nyelvű iskolában tanuló) csapat Peru lett, a legjobb EFL (English as a foreign language, azaz nem angol nyelven tanuló) csapat pedig Indonézia, akik minket is legyőztek még a második körben. A legjobb vitázó díját az ausztrál Bo Seo kapta, a másodikét pedig Fanele Mashwama, a szváziföldi második speaker. A top 10-ben van még 2 ausztrál, 2 új-zélandi és 2 hong-kongi is, egy ír és egy szingapúri mellett. Az elmúlt években általános gyakorlat volt az is, hogy a legjobb új csapatot megjutalmazzák, de mivel a Deutsche Schule Budapest 2005-ben és 2006-ban már besurrant elénk magyar csapatként, így sajnos nem számíthattunk teljesen újnak. Pedig az a díj más új csapat híján egyértelműen a miénk lett volna. (Skandalum, skandalum.)

A nap zárásaként végül csak megrendezésre került a záróparti is, ami remek kombinációt alkotott azon szerencsés delegációk indulási időpontjaival, akiknek kora reggeli gépei voltak. A mi 9:35-ös indulásunk is ennek a határán mozgott, de végül is mint már megállapítottuk korábban: kinek kell alvás? Ennek megfelelően túléltük a másnapi hosszú és monoton utazgatást is, és (figyelem, itt nagyot és kellemetlent ugrunk) hazaértünk mindannyian egy darabban és egy pár vesével.

Hihetetlenül nagy élmény volt itt lenni; azt hiszem, mindannyian elképesztően sokat tanultunk; és nagyon-nagyon hálásak vagyunk a szponzorainknak, akik mindebben megtámogattak bennünket. Lezárásként álljon most itt annyi: köszönjük!